Egy hideg, téli éjjelen, Mimi és Pió, a két varázscica, tömött zsákokkal a mancsukban járták Pilleváros néma utcáit. Mimi bozontos, rózsaszín kobakját mikulássapka takarta, Piónak pedig olyan girbegurba agancsok voltak a fején, hogy egészen úgy festett tőlük, mint egy összetöpörödött, királykék rénszarvas.
A cicák házról házra jártak, és mindenütt apró ajándékokat hagytak maguk után, melyeket a világűr különféle távoli pontjain gyűjtöttek össze. Volt, akinek a bakancsába egy szivárványos űrcsiga kiüresedett háza került, mások gyémántkórót kaptak a derékfájásukra, és olyanok is voltak, akik hullócsillagok köveiből faragott állatfigurákkal lettek gazdagabbak. Virgácsot viszont senkinek sem adtak, hiszen, gondolták a cicák, nem az ő dolguk volt, hogy megneveljék az embereket; az ilyen-olyan apróságokkal csupán egy kis derűt szerettek volna csalni a városlakók komor téli hétköznapjaiba.
– Azt hiszem, kész vagyunk a környékkel – szólt Mimi, és kutakodni kezdett bokorzöld zsákjában. – Nálam még van egy kevés holmi, de Betonfalvát bízzuk csak a Télapóra.
Pió csak bólogatott, aztán felrepült az egyik kéményre, és onnan mérte fel a terepet. – Nahát! – mondta. – Fényeket látok a szántóföldek közepén. Mintha ablakokból szűrődne a lámpafény.
– Biztos káprázik a szemed – felelte Mimi. – Arrafelé nincsenek épületek.
Pió a távolba hunyorgott. – Márpedig én látok valamit.
Piónak egy ideig még győzködnie kellett Mimit, de nemsoká a cicák fogták a zsákjaikat, és elindultak az ismeretlen házikó felé.
– Bárki is költözött oda a szántóföldek tetejére – mondta Pió –, egy aprócska ajándék neki is kijár.
Némán állt a házikó a dermesztő éjszakában. Falai még a holdfényben is feketének tűntek, a sárgán fénylő ablakok pedig olyanok voltak, mint egy őrt álló szörnyeteg figyelő szemei.
– Oda nézz! – mondta Pió, és a ház tetejére mutatott. – Ennyi kéményt még soha nem láttam egy helyen.
Felrepültek a tetőre, és megnézegették a kéményeket. Volt belőlük vagy másfél tucat; nehezen tudták a cicák eldönteni, hogy melyiket válasszák a beosonáshoz. Némelyik olyan kacskaringós volt, hogy inkább nézett ki kővé vált sárkánykígyónak, mint egy rendszerető földlakó kéményének.
– Legyen ez a szép díszes – szólt Mimi. – A bálnatartó űrnomádok sátrain láttam efféle mintázatokat.
Pió elmormolt egy varázsigét, a kéményből fénysugár tört az ég felé, végül pedig mindkét cica beleugrott a vakító fényárba.
Mire véget ért a varázslat, Mimi és Pió a ház kandallója előtt találták magukat. Egyből keresni kezdték a kandalló fölé akasztott zoknikat, de semmi ilyenre nem akadtak. Aztán motyogásra figyeltek fel a hátuk mögül.
– Lebuktunk! – kiáltott Mimi, és gyorsan megpördült.
A cicák most vették csak észre, hogy a szoba tele volt mindenféle számukra idegen élőlénnyel. Egy lila, csillogó szemű figura egy asztal tetejéről lógatta a csápjait. A fején neki is mikulássapka volt, mint Miminek, de a sapka végén bojt helyett valami bogáncsszerű tüskés gömböc fehérlett. A sarokban egy szakállas, háromszemű lényecske húzódott meg. Ő is piros fejrevalót viselt, de ez inkább nézett ki bukósisaknak, mint sapkának. Közben pedig a levegőben is röpködött valami; talán egy túlméretezett szarvasbogár lehetett, pirosra festett, hópehely-mintás szárnyfedőkkel.
– Ez valami csillagközi Mikulás-gyülekezet lehet – mondta Pió. – De miért ücsörögnek idebent, ahelyett, hogy sietnének az ajándékokkal?
A folyosón nyikorgott az emeletre vezető lépcső; döngő léptek zaja szűrődött be a nappaliba. Végül egy köpcös, loncsos bundájú idegen dugta be a fejét a szobába. Borzalmas tülkei az ajtófélfát hasogatták; hagymaszagú lehelete szellemként röpülte körbe az odabent reszkető mikulásokat.
– Még egy mikulást fogtam – mondta a behemót. – És még a rénszarvasa is bedőlt a csapdának!
– Én ugyan nem vagyok rénszarvas! – szólt Pió. – Te viszont le sem tagadhatod, hogy a krampuszok mocsarából jöttél.
– Így igaz! – felelte a tülkös. – Egy mocsári krampusz vagyok. Méghozzá a varázstudó fajtából!
Lángra lobbantak a krampusz szemei, a házikó pedig felemelkedett a szántóföld tetejéről. Remegett az összes bútor, ijedtükben pedig jajgattak a mikulások. Mimi kinézett az ablakon, de a csillagok fényén kívül már nem is látott semmit.
– Felébresztem Leát és Fülöpöt – szólt Mimi. – Te addig próbáld legyűrni ezt a melákot!
Mimi egy karmolással utat vágott az álmok világába, odaát pedig repült, mint egy üstökös, vissza a földre, míg végre meg nem találta Lea álmát.
Lea és Fülöp éppen koromlidércekkel hógolyóztak egy szellemkastély árnyékában, amikor Mimi odaért hozzájuk. – Fülöp! – mondta a cica. – Segíts nekünk kiszabadítani a foglyul ejtett űrmikulásokat!
A zöld varázscica nagyot sóhajtott. – Pedig olyan jót játszunk itt Leával – morogta. – Nem tudnátok nélkülem megoldani?
– Dehogy tudnák! – szólt Lea. – Egyébként meg én is látni szeretném a mikulásokat, szóval mindenképpen veletek tartok.
Mimi szabadkozott, hogy a krampusz házikója már réges-rég a világűrben lebeg, de Lea az álmában még a szokottnál is makacsabb volt. – Hozzátok le nekem azt a házikót, mikulásostól, mindenestől! – mondta. – Majd beszélek én annak a krampusznak a fejével!
A cicák fel is ébresztették Leát, aztán elindultak segíteni Piónak lebirkózni a mocsári krampuszt. A kislány jó melegen felöltözött, kötött sapkát húzott dús, vörös hajára, végül nagy sietve elindult a városszéli szántóföldek felé.
Ezalatt a cicák már oda is értek a csillagok között lebegő krampuszház ajtajához. Hallani lehetett a csetepaté zajait: odabent Pió meg a krampusz össze-vissza gurultak a nappali szőnyegén, és úgy pofozták egymást, mint két ingerült oroszlán. A mikulások közben a szoba négy sarkába húzódva, reszketve, siránkozva figyelték a küzdelmet.
Mimi és Fülöp nem késlekedtek; gyorsan berepültek az ablakon, és segítettek Piónak lefogni a krampuszt.
– Eresszetek el! – bömbölt az óriás. – Ha nem szálltok le rólam, vécékefét csinálok a farkatokból!
De a három varázscica ereje már túl sok volt a mocsári krampusznak. A cicák mágikus fényfüzérekkel megkötözték a szörnyeteget, aztán egyesítették varázserejüket, hogy visszavigyék a házikót a szántóföld közepére.
Odalent Lea csillogó szemekkel bámulta az egekből leereszkedő házat. Egészen a bejáratig szaladt, majd amint odaért, hirtelen kicsapódott az ajtó. A három varázscica kicipelte a hidegre a megkötözött krampuszt, és közben a sok-sok űrmikulás is kivonult a szabad ég alá.
– Egy igazi mocsári krampusz! – szólt Lea, és tátva maradt a szája. – És mennyi furcsa mikulás! – Aztán elkomorodott a kislány arca, és odalépett a krampuszhoz. – Mit képzelsz, te gonosz szőrmók? Mit akarsz ezzel a sok ártatlan mikulással?
Sírásra görbült a krampusz böszme nagy pofája. – Ezek a csúnya, bíráskodó mikulások sohasem fordulnak meg mifelénk – szólt a melák. – Majd’ az egész univerzumot bejárják, és csak úgy szórják a sok izgalmas ajándékot, de az ő szemükben mi mocsárlakók még egy szaloncukrot sem érdemlünk, nemhogy egy egész mikuláscsomagot!
– De hát okkal kerülik a mikulások azt a veszedelmes környéket – mondta Mimi. – Tele van mindenféle szörnyeteggel meg óriáskrokodillal. Még egy hatalmas iszapsárkánynak is arrafelé van a rejtekhelye.
– Ráadásul fürödni se szoktatok igazán – szólt Fülöp. – Olyan büdösek vagytok, hogy a könnyem is kicsordul.
– Fülöp! – csattant fel Lea. – Ne legyél már ilyen gonosz! – Aztán a kislány rámosolygott a krampuszra. – Szóval azért gyűjtötted össze ezt a sok-sok űrlényt, hogy válassz közülük egy mikulást a mocsárvidék számára?
– Igen – mondta a krampusz szipogva.
Lea egy ideig csendben morfondírozott, aztán összecsapta kesztyűs kezeit. – Szerintem legyél te a mocsárvidék mikulása!
– Hogy én? – hebegett a krampusz.
Lea hevesen bólogatott, aztán az előtte álló házikóra mutatott. – Ilyen varázserővel seperc alatt bejárnád az egész mocsárvidéket.
– Szuper ötlet! – szólt Mimi, és ő is odaröppent a behemóthoz. – Meglátod majd, hogy adni legalább akkora öröm, mint kapni.
A krampusz billegette tülkös fejét. – Talán igazatok van.
– Előtte viszont ezzel a nagy rakás mikulással is tennünk kellene valamit – szólt közbe Pió.
A cicák végül kioldozták a krampuszt, aztán mindnyájan elindultak a repülő házban, hogy hazavigyék az űrmikulásokat. Közben Fülöp és Mimi felkerekedtek, hogy ajándékokat gyűjtsenek a mocsárvidék lakóinak, Pió és Lea pedig egy hatalmas mikulássapkát varrtak a krampusznak a nappali virágmintás padlószőnyegéből.
Hajnalig Leáék körberepülték az egész mocsárvidéket, és mindenkinek hagytak valami kedves ajándékot. Végül a krampusz hazavitte a kislányt és a három cicát a repülő házikóban, majd sietett is haza, nehogy a szomszédjai gyanút fogjanak. Attól fogva aztán minden télen a krampusz látta el a mocsarat ajándékokkal. A mocsárlakók agyagdarabos süteménnyel és fokhagymás uborkalével várták a mikulás jöttét, és még a rettenetes iszapsárkány sem úszta meg valami apróság nélkül, amikor a mocsári mikulás repülő házikója elsuhant a barlangja felett.
~vége~