I.
Három napig bandukoltak a varázscicák a galaxisok között, aztán egyszer csak végre hazatértek. Sok idegen bolygón megfordultak, de életet kevés helyen találtak. Szuvenírt viszont mindhárom cica hozott magával: Pió egy tündöklő csigaházat adott Leának (ebben a csigaházban valaha egy kétfejű csillagcsiga éldegélt), Fülöp egy varázsnyelő szarvaspók levetett agancsának darabkáival lepte meg a kislányt, Mimi pedig egy csillogó, türkizkék golyóbist nyújtott át ajándékul.
Lea mindhárom szuvenírnek nagyon örült, de Mimi fényes gömböcskéje érdekelte a legjobban. Főként azért, mert egyik cica sem tudta, mi is volt az valójában.
A kislány szerint egy igazgyöngy lehetett, Pió meg azzal állt elő, hogy biztosan egy növény magja volt, és ha elültetik és öntözik egy ideig, talán még ki is hajt belőle egy szép kis űrvirág.
– Szerintem pedig ez egy hipermodern földönkívüli csataszerkentyű – mondta erre Fülöp cica, és dobálta a golyót a két mancsa között. – Biztos nagyot fog durranni, mikor elhajítom!
– Dehogy fogod elhajítani! – Mimi elvette a golyót Fülöptől. – Még az is lehet, hogy egy űrmadár tojása. – A cica szomorúan nézte a gömböt. – Ha nem kerül el a fészkéből, tutira egy rém cuki madárfióka kelt volna ki belőle.
Mivel a golyóbis már Lea tulajdona volt, végül ő döntötte el, mit is tegyenek vele.
– Próbáljuk meg kikölteni – mondta a kislány, és megsimogatta Mimi fejét.
Mimi rögtön magára vállalta a tojás melegen tartását, de Pió is felajánlotta, hogy segíteni fog. Fülöp viszont egy cseppet sem volt kotlós hangulatban.
– Nem vagyok én se tyúk, se anyó – mondta. – Bármi is fog kikelni abból a nyüves gömböcből, felőlem a tiétek lehet.
Fülöp ezzel kereket is oldott, de a többiek nekiálltak, hogy vackot építsenek a feltételezett tojásnak.
Kerítettek egy jó nagy kosarat, és kibélelték egy kockamintás pamut takaróval. A tojást aztán a takaróba bugyolálták, Mimi pedig letelepedett a halom közepére egy vastag könyvvel a mancsában.
– Elmegyek űrgilisztát gyűjteni a fiókának – mondta közben Pió. – De ha visszatértem, majd helyet cserélhetünk.
Nyolc napig ültek a cicák a csillogó űrtojás tetején. Fülöp bármennyit is csúfolta őket, ők nem tágítottak. De lassan aztán mégis kételyeik támadtak. Mimi néha még aludni sem tudott, annyit morfondírozott a kosár közepén. Talán nem is tojás ez a fényes kis gömböcske, – mélázott a cica – vagy, ha mégiscsak az, már réges-rég elvándorolhatott belőle a lélek.
A kilencedik napon viszont repedezni kezdett a golyóbis burka. Lea, Mimi és Pió csillogó szemekkel várták a fióka kikelését. Fülöp is kíváncsi volt rá, hogy miféle szerzet fog előmászni a tojásból, hát ő is megjelent.
Végül aztán nem egy madárfióka csőre tört elő a tojáshéj mögül, hanem egy ciánkék űrkukac dugta ki fejét a sárgás lámpafénybe.
– Nocsak! – mondta Fülöp, és a másik két cicára nevetett. – Azt hiszem, rátok férne egy alapos féregtelenítés!
Pió lekevert Fülöpnek egy hatalmas pofont, amit persze rögtön vissza is kapott. Mimi közben csüngő fejjel sopánkodott a csemegeuborka méretű lárvácska vackánál.
– Ne haragudj, Lea – mondta a cica. – Olyan szép volt az a golyóbis… sosem gondoltam volna, hogy egy űrbogár lárvája fog kikelni belőle.
– Dehogy haragszom – szólt Lea. – Nagyon aranyos kis lárva ez.
Finoman kezébe vette a kis hernyót, és ujjával végigsimította annak ciános hátát. A lárva szorgosan rakosgatta pici lábait, úgy mászott felfelé a kislány alkarján. A lámpafény alatt a lényecske úgy festett, mintha körös-körül káprázatos csillagképek borították volna a testét. Leának még a gondolatai is elhallgattak, ahogy a fényeket bámulta.
„Kíváncsi vagyok – tűnődött Lea, mikor végre felocsúdott –, vajon mi lesz ebből a pici kis hernyóból.”
Teltek-múltak a napok, Leáék gyámsága alatt pedig az űrlárva egyre nagyobbra és nagyobbra cseperedett. Két hét sem telt el mire akkorára nőtt, mint egy nagy vekni kenyér. Az etetésével viszont így sem volt sok probléma: mindenféle szemetet összeevett, a konyhai kukát is rendszeresen kiürítette, de még a nappali falába is lyukat rágott egy teliholdas éjjelen.
Az időszakos kártevései ellenére Lea igen hamar megszerette az idegen űrhernyót. Elnevezte Pempőnek, és ahogy a lárva napról napra okosodott, egyre többet kereste Lea társaságát. Előfordult, hogy közösen természetfilmeket néztek a tévében, de Lea még ismeretterjesztő könyvekből is olvasott az űrlénynek. Egy idő után már maga a lárva cipelte oda a köteteket a kislány ölébe, annyira várta, hogy újból együtt tanulhassanak.
Mimi viszont nem örült annak, hogy Lea és Pempő ennyire jól kijöttek egymással. Úgy érezte, a kislány elhanyagolja őt, és emiatt a féltékenység úgy gyötörte a cicát, hogy legszívesebben lepofozta volna Lea összes porcelán vázáját, és egytől-egyig szétszaggatta volna a díszpárnákat a nappaliban. Pedig valójában Lea egy perccel sem foglalkozott kevesebbet a cicáival, mint azt azelőtt tette volna. Csupán annyi történt, hogy az elhagyatottság rögeszméje egy picit összekavarta a rózsaszín varázscica gondolatait.
II.
Röpültek a hetek, és Pempő egyre csak serdült és serdült. Apránként leszokott a berendezések megcsócsálásáról; helyette inkább a szabadban legelt, vagy a szomszédok szemeteskukájából lakmározott. Közben pedig kialakult egy újabb fantasztikus képessége, mely olykor megörvendeztette, olykor viszont különös nyugtalansággal töltötte el Leát és a három varázscicát.
Egy esős délutánon például a következő történt: Lea és Pempő a tévé előtt ültek, a műsorok közötti szünetben pedig megjelent egy pattogatott kukoricás reklám. A kislánynak ettől rögtön falatozhatnéka támadt, mire Pempő lecsusszant a kanapéról, és egyenesen a konyhának vette az irányt. Eltelt néhány perc, Lea különös zajokra lett figyelmes, aztán amikor kiment a konyhába, azon kapta Pempőt, hogy kukoricát pattogtat a mikrosütőben!
Vagy olyan is volt, hogy Pió elindult volna a pusztába vízszellemeket idézni, de sehol sem találta az elementális varázsköveit. Tűvé tette az egész házat, a padláson minden dobozba és ládába belenézett — aztán egyszer csak Pempő nagy lelkesen előállt a négy színes kővel, annak ellenére, hogy Pió sem a lárvát, sem Leáékat nem kérte meg arra, hogy segítsenek a keresésben.
De még az utcán elszórt hajgumikat és kulcscsomókat is hamar megtalálta az a csudálatos űrhernyó. Olyan volt az a furcsa lény, mintha nem csak az emberek, hanem maga az univerzum gondolataiba is belelátott volna.
Lea és a két fiúcica nem sokat méláztak Pempő különös képességein, de Mimit egyenesen kirázta a hideg, amikor rájuk gondolt. Aztán az egyik este a lárva kivette a hűtőből Mimi karamellás franciakrémesét, hogy kedvességből felszolgálja neki, és ezen a varázscica annyira felháborodott, hogy képtelen volt türtőztetni magát.
Gyorsan meg is kereste Leát, hogy elpanaszolja neki a történteket. – Ez a gusztustalan féreg összenyálkázta a krémesemet! – mondta. – Ki kell hajítanunk innen a csudába! Komolyan mondom, ezt már nem fogom tovább bírni!
– Nyugodj meg – szólt Lea. Megsimogatta volna Mimi fejét, de a cica elhúzódott előle. – Nemsoká biztosan be fog bábozódni – folytatta a kislány. – Ha végre képes lesz repülni, tutira világgá fog menni.
– Én megyek világgá, ha nem dobjuk ki azt az ocsmány trutyigombócot!
A kislány viszont nem tudott volna megválni Pempőtől. Rusnya egy szerzet volt ugyan, és meglehetősen sikamlós, de Lea szemében mégiscsak egy gyermek volt csupán. Próbált volna valami megoldást találni, hogy segítsen Miminek megbékélni a lárvával, de a cica erről hallani sem akart.
– Világgá megyek! – mondta Leának. – Csókold meg a randa kukacodat!
Mimi néhány szóval elbúcsúzott Piótól és Fülöptől, aztán kirepült az ablakon, és addig meg sem állt, amíg fényévekre nem volt egykori otthonától.
III.
Pió és Fülöp meg sem próbáltak Mimi nyomába eredni. Habár a napsugaraknál is gyorsabban repültek, fogalmuk sem lett volna, merre kezdjék a keresést a hatalmas kozmoszban. Tudták, egyedül Mimin múlik majd, hogy valaha újra fogják-e őt látni.
Ne aggódj, Lea – mondta Pió. – Csak pár nap bóklászás kell neki, és biztosan kitisztul majd a feje.
– Hát… – felelte Lea. – Reméljük. – Aztán nagyot sóhajtott. – De talán mégiscsak ki kellett volna tennem Pempő szűrét.
– Dehogy kellett volna – szólt erre Fülöp. – Legalább most megtanulja az a habos kis hercegnő, hogy nem körülötte forog a világ.
Pió és Fülöp ezen jól össze is verekedtek, de végül Lea kesztyűt húzott, és lefejtette egymásról a két megvadult varázsmacskát.
✲ ✲ ✲
Eltelt egy hét, de Mimi még mindig nem tért haza Leáékhoz. A kislány már nagyon aggódott, és Pió is furcsállotta, hogy a cicának ennyi bandukolás után sem jött meg az esze. Közben Pempő kinézett magának egy szép nagy fát Lea hátsó kertjében, felmászott annak a legvastagabb ágára, aztán olyan alaposan bebábozódott, hogy még a szomszéd fűnyírója sem tudta felverni őt kozmikus álmaiból.
Pempő tizenöt napig pihent a bábjában. A kislány és a cicák időnként hátramentek a fához, hogy megnézzék, mi a helyzet, de nem sokáig tébláboltak a lárva közelében. Szinte harapni lehetett a rémálmokat a levegőben, és mintha egy távoli hang szavakat is hajtogatott volna a lidércnyomások közepette: veszély, csapda, varázsnyelő — ilyesféle dolgokat hallottak Leáék, amikor meg merték közelíteni Pempő csillagfénnyel tündöklő bábját.
Aztán a tizenhatodik napon Pempő kiszakadt a bábjából, és sietve Lea elébe kúszott.
„Mimi nagy bajban van” – mondta a lárva, de a szavai nem is hallatszódtak igazán; csupán Lea fejében szólaltak meg, pont, mint a hátsó kertben, amikor Pempő még be volt bábozódva. „Meg kellett szakítanom az átalakulásomat” – folytatta. „Sietnünk kell!”
Megkeresték Piót és Fülöpöt, aztán Pempő elmagyarázta, hogy mi történt.
„Amíg be voltam bábozódva – mondta –, álmomban megláttam, merre jár Mimi. Egy varázsnyelő szarvaspók hálójába van beleragadva.” Pempő hunyorgott, mint aki egy nehéz rejtvényen töri a fejét. „És pontosan tudom, hogy merre fogjuk megtalálni.”
Pempő harmadik szeme égszínkék fényt vetett a homlokán (ez a szem volt rajta az egyetlen változás a bebábozódás óta), aztán a lárva felrepült a levegőbe, akkorára töpörödött, mint egy aranyhörcsög, végül pedig átlebegett Lea vállára, és megkapaszkodott a pólójában.
„Most már én is tudok varázsolni” – mondta. „Adok neked a varázserőmből, hogy te is velünk jöhess.”
Lea homlokán ugyanúgy megjelent a fényes harmadik szem, és a kislány suhant is felfelé, mint a frissen gyújtott tűzijáték. Ő repült legelöl, mutatta az utat Piónak és Fülöpnek, de valójában minden mozdulatát az űrlárva vezényelte, mintha Lea csak egy űrhajó lett volna, Pempő pedig egy pöttömnyi kis űrhajós.
Keresztülvágtak a felhőkön, és hamarosan a Föld légkörét is maguk mögött hagyták. Lea a napsugarak hátán cikázott, nyitott tenyérrel zúzta porrá a hullócsillagokat, a két varázscica már nem is nagyon tudta tartani a tempót, de aztán nemsoká mégiscsak megérkeztek — ott lebegtek a varázsnyelő szarvaspók hálójánál, mely egy ismeretlen bolygó felszínén, két hatalmas virág szárai közé volt kifeszítve.
Mimi a háló közepén szunyókált, de már alig látszott ki a hamuszürke pókselyem fátylai közül.
Fülöp tüstént varázskardot ragadott, és nagy kaszabolásba kezdett, de ahogy hozzáért a pókhálóhoz, a mágikus penge rögtön fénnyé vált, a háló pedig teljesen sértetlen maradt.
– Elnyelte a mágiám ez a nyamvadt pókselyem – szólt a cica. – Ki kell szabadítanunk Mimit, mielőtt az ő erejét is teljesen elszívja.
Pió megidézett két nagy tűzgolyót, és nekivágta őket a pókhálónak, de ez is csak épphogy meglibbentette az ádáz máguscsapdát. Erre aztán maga a szarvaspók is felfigyelt; előmászott a háló egyik sarkából, és nagy sötét testével sziszegve elállta a Mimi felé vezető utat.
– Tudom, mit kell tennem – szólt ekkor Pempő, de a hangja most Lea szájából hallatszott.
A lárva összeszedte varázserejét, és Leával együtt a szarvaspók elébe repült. A kislány az állat homlokára tette a kezét (de nem ám a saját akaratából), szemeiből csak úgy ömlöttek a mágia égszínkék sugarai, az óriáspók pedig hirtelen lenyugodott, aztán óvatosan előkotorta Mimit a varázsnyelő pókselyem szürkés fodrai alól.
A szarvaspók végül átnyújtotta Leának a mélyen alvó varázscicát.
– Nincs semmi baja – mondta Pempő. – De azért inkább vigyük haza gyorsan.
Leáék visszarepültek Pillevárosba, és amint Pempő lemászott a kislány válláról, a mágia is mind elhagyta a testét. Lea aztán ágyba fektette Mimit, és mindannyian vártak, hogy a cica az álomvilágban visszanyerje elvesztett varázserejét.
Mimi három napig aludt, de még a negyedik napon is kótyagos volt. Gyakran el-elbóbiskolt; sokat kellett még vándorolnia a földi lények álmai között, hogy újból összeszedje magát.
Lea szinte egész nap a cica ágya mellett ücsörgött. Nagyon várta már, hogy végre meggyógyuljon, és újra játszani tudjanak.
– Mi történt veled, Mimi? – kérdezte a kislány, amikor a cica felébredt. – Hol járt az eszed, hogy így bedőltél annak a nyavalyás szarvaspóknak?
– Hát… – Mimi a fejére húzta a takarót. – Önszántamból repültem bele a pókhálóba – mondta végül. – De már magam sem tudom, hogyan csinálhattam ekkora butaságot.
Mimi és Pempő szépen kibékültek, a lárva pedig úgy döntött, keres magának egy csendes, messzi helyet, ahol nyugodtan bebábozódhat, és ő sem zavar majd senkit amíg apránként átalakul. De azért azt is megígérte Leáéknak, hogy akár lepke, akár bogár lesz belőle, időnként biztos meglátogatja majd őket.
Háromszáz év múlva Pempő végre ki is mászott a bábjából, de a Földön már hiába kereste volna Leáékat — addigra ők már olyan messze jártak, hogy egy mindentudó lepkeisten sem találta volna meg őket.
~vége~
